A halál neve Engelchen

MÁRTA ÉS A TÁBORNOK

„Alle meine Generäle sind Schufte…” – üvöltötte Hitler. 
Minden tábornokom gazember.

Kezdtem beleélni magam jövendő nyomorékságom állapotába. Sajgó mélabúval képzeltem el, mint tologatnak majd a rokkantak tolókocsijában végig az utcákon. Eleinte nem sokat törődtem vele, ki tologatja majd ezt a kocsit, a fő, hogy asszony legyen és fiatal. Később azonban ez a meghatározatlan fiatal nő kezdett létező, felismerhető vonásokat ölteni, lassan kibontakozott a szeme és a haja színe, a cipője nagysága… és nemsokára az akármilyen fiatal nő helyét Eliska foglalta el. Elképzeltem, amint a kocsit tologatja az utcán, és az emberek utánunk fordulnak, a részvét szavait suttogják utánunk, egy állapotos asszony elfordítja a fejét, egy kislány egy csokor mezei virágot nyom a markomba… én pedig költeményeket fogok felolvasni önfeláldozó ápolónőmnek, először csak mások verseit, később aztán a sajátjaimat, tulajdon verseimet...
Valahogy igazságosnak is találtam, hogy nyomorék maradok. Legalább részben sikerül leszámolnom a múlttal, nem mondhatja senki – íme, ez is a plostyinaiak egyike, ez is azok közé tartozik, akiknek a lelkükön szárad... Nézzétek csak, hogy henceg...

Igen, akik pedig szánakozni szeretnének fölöttem, azoknak is mind megmondom – nincs miért szánakoznotok, én is a plostyinaiak közül való vagyok...

Doktor Brázda minden reggel végigtapogatja a combomat, csiklandozza, nyomogatja. A múltkor egy egész doboznyi tűt hozott magával, összevissza szurkált, én meg csak fanyarul mosolyogtam. Közben szüntelenül fürkészőn kémlelte az arcomat, egyre faggatott – semmi? Itt sem? Semmi?
Nekem már felelnem sem akarózott ezekre a fölösleges kérdésekre. Persze hogy semmi. Semmit sem érzek, szurkáljon, ahogy jólesik, semmit sem érzek.

– Nem szabad feladnia a harcot! – kiáltott rám tegnap haragosan. – A maga állapota most már egyedül a tulajdon idegeitől függ.
Aha, már építgeti a visszavonulás útját. Szeretne kikászálódni a dologból, de úgy, hogy az orvosi becsületén folt ne essék. Számomra ugyan édesmindegy, nyomorék maradok-e, de őt azért egy kicsit felpiszkálom.
– Az én idegeimtől vagy a magáéitól? – ingerkedtem. Nem válaszolt, de valóban úgy látszott, hogy inkább az övéire megy a játék, mint az enyéimre. Napról napra szerencsétlenebb lett miattam, már a türelmét is kezdte elveszíteni, valahol, valamiben csődöt mondott a tudománya, és nem bírt rájönni, hol. Én azonban tudtam. Nem valami túlzottan ragaszkodtam az élethez, már nagyon is beleéltem magam a szánalomra sem méltó emberroncs látomásába, akitől az emberek nem sajnálkozva, de viszolyogva fordulnak majd el. Súlyos büntetésre ítéltem önmagamat, és bizonyos erkölcsi elégtétellel vártam az ítélethirdetés napjára, arra a napra, amelyen az orvos majd végleg feladja a reményt és kiállítja számomra a kórházi elbocsátó levelet. Tulajdonképpen mit is bíbelődik még velem? Mért vagyok olyan fontos neki? Voltak napjaim, amelyeken valósággal gyűlöltem őt. És igazán nem mondhatom, hogy valami könnyűvé tettem volna a munkáját.

Beleéltem magam a magára maradt ember szerepébe, a látogatások kellemetlenül érintettek, mert a háború utáni idők nyugtalanságát szerették volna belopni az életembe. Néha-néha meglátogattak a barátaim, cigarettát, csokoládét, pálinkát, kávét hoztak, hozták a járandóságomat, mert az alakulatunkat nem oszlatták fel, most a közbiztonság szervének tisztjét töltötte be és katonai ellátmányban részesült, engem pedig még mindig nyilvántartottak a legénység állományában.
– Mi van Freddel, fiúk, merre jár?
Hajaj, Fred. Szörnyű história, beszélni sem jó róla. Őrjöng, már egészen eszeveszett, állandóan őrizni kell, nehogy valami őrültséget kövessen el.
Egyszer egy kivételesen pocsék hangulatomban nagyon komiszul bántam velük, felszólítottam őket, hogy többször ne látogassanak meg és ne hordozgassanak nekem semmit. Alig tették be maguk mögött az ajtót, máris megbántam, de már késő volt, a fiúk nem mutatkoztak többet.
– Rohadt alakok... – acsarkodtam rájuk –, élnek maguknak, mintha mi sem történt volna.

Magamban szemükre hánytam a könnyelműségüket, vidámságukat, életkedvüket, minden megvalósítható és megvalósíthatatlan tervüket. Valahogy túlságosan hamar megfeledkeztek mindarról, ami történt. Idegenek lettek számomra, már nem a régi hegyi legények voltak...
A legkeservesebben az anyám látogatása érintett. Jókedvet erőltettem magamra, nagy hangon szónokoltam közeli felgyógyulásomról, ő meg elhitte, hát persze, az anyák mindent elhisznek. Hatvan kilométert gyalogolt, a vonatok még nem közlekedtek, és ráadásul a szerencse sem kedvezett szegénynek, senki sem akadt, aki felvette volna a szekerére. Majdnem minden ember azt hiszi, hogy az ő anyja a legjobb a világon, de az enyém valóban az, ilyen asszonyok ma már nem születnek. Emlékszem, milyen volt, mikor elmentem hazulról. Becsúsztattam a tarisznyámba a borotválkozó szerszámaimat, egy váltás inget, ő meg csak nézett, és én úgy éreztem, hogy mindent tud.
– Fordulok egyet a hegyekben – mondtam, de nem mertem a szemébe nézni.
– Ebédre palacsinta lesz – jelentette be, mintha egyéb nem is érdekelné. Irgalmatlan pillanat volt, szerettem volna megölelni és elmondani neki mindent. Köszönés nélkül rohantam el, de a kiskapunál megállított a hangja. Nem akartam visszanézni, de nem bírtam megállni, meg kellett fordulnom.
– Így nem mégy el tőlem, gyerek…

Összecsókoltam az arcát, kezét, nem bírtam elszakadni tőle. Ő maga vonta ki magát az ölelésemből, visszafordult, egyetlen szó nélkül.
Melyik is volt az az anya, aki a szégyen köntösét öltötte magára, mikor a fiát a hátán megsebesülve hozták elébe? Nem kellene neki, az anyámnak is magára öltenie a szégyen köntösét? Nem azért, mert a hátamon sebesültem meg, ó, nem azért...
– Két éven belül expedíciót indítok a Mount Everestre, anyuskám – tréfálkoztam –, de pástétomot kell készítened az útra, tudod, mennyire ízlett nekem mindig...
Pompás pástétomot tudott készíteni az anyám, mustárból és hagymából készítette. Mindig percekig mosolyogtunk, amíg megkente vele a nyomorúságos hadikenyeret. A mustárhoz nem kellett élelmiszerjegy, de a hagyma ritka csemege volt, nem mindennap engedhettünk meg magunknak ilyen fölséges pástétomot.
Kirámoltam az éjjeliszekrényemből a cigarettát, kávét, csokoládét meg egy üveg pálinkát, aztán segítségül kellett hívnom Eliskát, vele kellett bizonyíttatnom, hogy a kórházban, nem hiányzik semmim, különben dehogy fogadott volna el bármit is szegény anyám! Megtiltottam, hogy amíg a vonatok nem közlekednek, még egyszer meglátogasson. Nehezére esett a búcsú, egyre azt hajtogatta:

– Csakhogy élsz, kedves fiam... az a fő, hogy életben vagy. A többit majd mind meggyógyítja az idő...
Mit értett ezen? Miféle többit? Mit gyógyíthat meg az idő?
Elment, és engem egyszerre úgy elöntött a keserűség, úgy elfogott a bánat, hogy nem bírtam visszafojtani a könnyeimet. Anyám… édesanyám... bár inkább ne jöttél volna! Belenyugszik az ember, hogy nyomorék maradjon, hát hogyne nyugodnék bele! De itt vannak az élők is, nemcsak a holtak, és az élőktől is sok függ... Nem, nem Eliska fogja tologatni a tolókocsimat, hanem az anyám, és az emberek majd elfordulnak és összesúgnak – nézzétek, ez itt az anyja az egyiknek a plostyinaiak közül…

preklad: Rácz Olivér